„A legjobb dolog, ami történhet veled, hogy fogalmad sincs, hogy mit csinálsz.”

Felidézte, hogyan írta régen a könyveit: elvonulva, a tökéletes formát hajszolva. Aztán kipróbált valami mást: nem görcsölt, nem akarózott, csak felmondta egy hanganyagra az első spontán gondolatait. És láss csodát: ez a könnyed, nyers anyag nagyságrendekkel jobban működött, mint bármi, amit korábban hosszas csiszolgatással alkotott.

Annyira görcsösen próbálok mindent precízen, pontosan megcsinálni. Azt akarom, hogy minden szó, minden egyes alkotásom úgy kerüljön ki a kezeim közül, hogy a lehető legközelebb álljon a tökéleteshez.

De ha belegondolok: mekkora energia- és időbefektetés az, hogy valami 100%-hoz közeli legyen, ahhoz képest, mintha hagynám 70–80%-nál, hogy hadd menjen, és hadd teremtsen olyat, ami abból kijön?

Megéri egyáltalán az a plusz 20% befektetés?

Amikor jön egy spontán ötlet és gyorsan megvalósítjuk, a lendület és a flow miatt akkora dolgot tudunk teremteni, ami már önmagában egy csoda. Amikor viszont görcsösen próbálunk 80-ról 90 vagy 95%-ra eljutni, az már elképesztően nehéz. Ott jönnek elő azok az apró kis hibák, amik gyakorlatilag felborítják az egészet – és a végén lehet, hogy kezdhetjük az egészet elölről.

A legszomorúbb pedig az, hogy így soha nem tudjuk meg, mi lett volna abból a 70–80%-os alkotásból. Milyen csodát, milyen lehetőséget vagy mekkora változást adhattunk volna a világnak azzal a gondolattal, ha kimegy... ahelyett, hogy a 100%-ra várva soha nem készül el.

Amikor ez összeállt a fejemben, az akkora frusztrációtól szabadított meg, ami egyszerűen elképesztő.