Az önbecsülésnek ára van – Miért nem vagy otthon sem „selejt”? | Blog

Helyezd magad egy polccal feljebb: Az anyai önbecsülés a négy fal között kezdődik.

Ismerős az érzés? Amikor anyaként otthonra jó a „selejtes”, kinyúlt, foltos, esetleg szakadt ruha... hiszen úgysem látja senki, és amúgy is koszos lesz.

„Ez nem spórolás. Ez nem egyszerűsítés. Ez annak a kimondása, hogy én magam nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy olyan ruhákban legyek a saját otthonomban, amiben igazán "JÓL ÉS CSINOSAN" érzem magam.”

Volt olyan időszak, amikor tükörbe néztem, és egy „lelakott senkit” láttam. Nem volt önértékelésem, csak a túlélési üzemmód. De hogy is jutottam el idáig?

Ismerős ez a sorozat?

Amikor az újszülöttel járó gyakori szoptatás miatt minden a pelenkacseréről és az etetésről szól...
Amikor a hozzátáplálás kezdetekor két étkezés között a takarítás és a következő étkezésre való készülés a napirend...
Amikor elkezd kúszni, szaladni, és azt érzem, mit nekem a maraton – egy nap többször is lefutom...
Amikor egy újabb várandósság miatt a mosdó a legjobb barátom...
Amikor azzal stresszelem magam az újszülött mellett, hogy vajon elég figyelmet fordítok-e a nagyobbra...
Amikor a többedik terhesség után azt súgja a belső hang, hogy a testem már sosem lesz a régi...
Amikor azt látom, hogy bele sem férek egy régi csinos ruhámba, mert x+ kilóval többet mutat a mérleg...
Vagy amikor elindulok magamnak vásárolni, a végén meg a gyereknek veszek ruhát: „úgysem áll rajtam jól semmi, ráadásul ő úgyis hamarabb kinövi” ...

„Ezekben a pillanatokban észrevétlenül lemondtam magamról.”

Elhittem azt a láthatatlan társadalmi mantrát, hogy anyaként tökmindegy, hogy nézek ki otthon a négy fal között. Hogy elég a kinyúlt mackónadrág, a mamakontyba csatolt valami a fejemen, hiszen „úgysem lát senki”.

De kivel kell együtt élnem nap mint nap? Nem a társadalmi mantrákkal – saját magammal! Miért teszem ezt magammal? Miért várom a „tökéletes pillanatot” (pl. egy színházi estét), hogy kivegyem a szekrény mélyéről a szép ruhadarabjaimat? Ki mondta, hogy el kell hagynom magam azért, mert itthon vagyok és gyereket nevelek?

És mikor megláttam ezt a lelakott nőt a tükörben, feltettem a kérdést: mégis, milyen önképet adok ezzel át a gyerekeimnek?

A lányaimnak: Azt a példát mutatom, hogy ha otthon van anya, akkor tökmindegy, hogy hogyan néz ki? Hogy lehet szakadt, kócos, de ha kilép a házból, akkor hirtelen „összekapja magát”? Azt az üzenetet akarom átadni nekik, hogy ők is adják majd alább otthon?

A fiaimnak: Azt akarom közvetíteni, hogy olyan nőt válasszanak majd maguknak, aki csak akkor ad magára, ha házon kívül van? Vagy egy igényes, önmagát tisztelő nőt, aki mellett ők is ki tudnak bontakozni?

Ezt az örökséget akartam? Biztos, hogy én így akarok élni? A válasz világos volt: Egy hatalmas NEM!

Az önbecsülésnek ára van, és ez a saját mentális egészségünk!

De kérdem én: miért kellene ledegradálva beszélnünk, gondolkodnunk magunkról?

Ha egy pillanatra megállunk, és megnézzük, hogy mikre vagyunk képesek nap mint nap, leesik az állunk. Hiszen képesek vagyunk:

9 hónap alatt két apró sejtből egy új csodát növeszteni, életet adni és táplálni azt.
Éveken át minimális alvással, zombi üzemmódban is helytállni, szeretni, figyelni.
Egyszerre lavírozni a gyereknevelés, a háztartás, a magánélet dzsungelében – és sokan még mellette a vállalkozásunkat, a munkánkat is építjük.

Megszüljük a jövőt, összetartjuk a családot, működtetjük a világot – erre meg képesek vagyunk egy kinyúlt, foltos, nyúlott rongyban lenni, mert „úgyis csak otthon vagyunk”. Hát ez nem abszurd?

Amikor megláttam ezt a kontrasztot, rájöttem, hogy itt az ideje egy polccal feljebb helyezni magam. Nem azért, mert a külvilág ezt várja el, hanem mert tisztelem azt a nőt, aki ott van a tükörben.

Ez a cikk nem a külsőségekről szól, hanem a belső tartásról. Ha otthon is rendben vagyok (külsőleg és belsőleg), akkor bármikor el tudok indulni, nem kell hozzá még 5 perc sem.

Most arra kérlek, menj oda a szekrényedhez és vegyél fel egy olyan ruhát, amiben tényleg jól érzed magad, amiben büszkén kilépnél az utcára. Vagy tegyél fel egy picit/más sminket, hogy egy ÚJ/RÉGI önbizalommal teli önmagaddal találkozz a tükörben és kérlek mondd el magadnak:

„MEGÉRDEMLEM!”

Te mikor tetted magad utoljára egy polccal feljebb?

És tudod mi a felszabadító? Hogy nem kell mindennek tökéletesnek lennie ahhoz, hogy elkezdd tisztelni magad. Ha ez a gondolat rezonál veled, olvasd el az előző írásomat is arról, hogy mi van akkor, ha nem a tökéletes hozza el a csodát .